A szívem még értet fáj,
hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a mögány.
Nélküled úgy érzem, elvesztem már rég,
A szívem minden nap megkasad és
Százszor visszajátszom az első perceket.
De te már mással táncosz,
máshogy látod,
Másik élet,
másik álom,
újra fázom.
Itt a téle, tested újra vissza kér.
A szívem újra tér,
újra egész,
Mégsem kéred,
összetörted százszor.
A szívem még értet fáj, hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a mögány.
A szívem még értet fáj,
hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a mögány.
Kívül begyújul a seb,
de belül örökre megváltoztat.
Nincs már én és te, nincs már közössel holnap.
Ki jöttél a kapuba,
hogy a maradék cuccom elhozzam.
Siába takarod napszemű veggel,
a könnyek az arcodon fojnak.
Ugyanúgy bánt, mert a szíved egy része az enyém.
Nekem is nehéz,
nekem is nehéz elfogadni,
hogy ennyi volt ez az egész.
Elmúlt a nyár,
csak a hulló fa levél,
ropogatalban maladhat a felé.
Szeretnék mindent te felejteni,
mert egy rab vagyok,
még eddig az emlékedé.
Új életet kezdek, dolgozok, edzek.
Fejlődök,
hogy jobb legyek egyszer,
hogy ne legyek többet iánbe.
A szívem kőből,
a lelkem örölt,
mégis hogy legyek boldog?
Mert soha nem feletkezem kettőnkről,
soha nem felejtem,
hogy volt.
A szívem még érted fáj,
hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a magán.
A szívem még érted fáj,
hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a magán.
A szívem még érted fáj,
hiába telt el a nyár.
Hogyha mással látlak, engem megőrít a magán.