Naponta árvább egy reményel,
egy csalódással gazdagabb.
Szívünkből elkényt fogy az élet,
csapdánként így fogy,
így a bal,
így lesz kietlen,
hosszaság,
hol előbb virágos kert van a,
hol vívan dalolt,
s fütyürészett az élet kedve madara.
Lesz temető a szív,
honyuk szív,
annyi szép és ifjú halott,
kiket az élet csak nyilkolni,
felettetni már nem tudott.
Holt esteinken ott élődnek,
gyötrelmeinket ez növeli,
az emlékezet telhetetlen,
szüntelen éhes térgei.
Ésekesedtől,
gyötrelentől,
mit mi életnek nevezünk,
nincs szabadulás,
nincs menekvés,
míg a földben nem pihenünk.
Ó,
örök álom,
miért késsel,
miért nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
vannak még sírni könnyeim.
Nem róttam még le tartozásom,
vannak még sírni könnyeim.
Vannak még sírni könnyeim.