Nem sírok,
csak könnyezem,
az emléked a szemembe ment,
fáj a múlt.
Elhinném,
hogy nincs tovább,
de mindig nő egy szál virág a síron túl.
Árnyék voltam zömében, féltem a szív törékeny,
mert annak tűnt.
Látod,
anyám,
felnőttem,
az élet nem lett felhűtlen,
s a bűn sem szűnt.
De állom a saracs,
a tűz is éltet,
maradok annak,
kinek szűlt az élet.
Magamba zártam a jót és szépet.
Erős leszek,
ahogy tanítottál,
szívben élek,
mert a szem már nem lát csodát.
Valahogy láthatatlan nál vált a lényeg.
Gyermekként nem értettem, létezhet-e véletlen,
ha a lét ideál.
Szavak nélkül érveltem,
az úr válaszolt,
én bennem,
az idő lassan lejár.
Tükröm nem lett fényese,
csak az ifjúság,
ami elveszett,
mint egy déli váb.
Látod,
anyám,
fejlőttem,
kisétalán megtörtent,
s a hitem visszatalál.
De állom a saracs,
a tűz is éltet,
maradok annak,
kinek szűlt az élet.
Magamba zártam a jót és szépet.
Erős leszek,
ahogy tanítottál,
szívben élek,
mert a szem már nem lát csodát.
Valahogy láthatatlan nál vált a lényem.