Óóóóó,
barába rád,
hogy nincs oly várom,
hogy nem voltam jó hozzá.
Azt mondom, milyen a macska köves utakon,
megváltam egy mullatkozó csapakban,
és elfüldtem azon, milyen régen is volt.
Hogy úgy éreztem magamban, te-te-te-te.
Gyerekkorom, vele kiadhatom,
ez egy halottal,
én nem várvárom csodát,
csak egyedül van munktól,
ez a szaktól,
még nem tudtok az utolsóra.
Sohasem várt,
hát felvegettem,
újraálltam meg,
száz egy rossz emléke kiskorából.
A cáron ropogózott kék,
volt szeretét,
társ,
de falójában sohasol nem jön vissza már.
Minden
éjjel megvegkelem, te megváltoztél,
mert szabadon a kezembe vezem a kontort,
amirem várt már,
de ha rázudod,
csak kicsikét,
baromú,
ti vagyok,
de mit ártatnéd?
Nem lélek,
ha nem is írok,
nem is a szemtár,
ha hívtok,
nem értem,
hogy csírtok.
Csak egy kis...
Törbevezem magam,
hallom,
hogy magamat elszeparáljam,
miért?
Hát érdemezkéntem, hogy tegyen vége,
a helyzet is mély, csalogatom a bőröltet,
látom a darabot végén, a darabot végén a fény.
Csak amit mondtad,
jobb,
hogy nem kell félni,
próbáljunk megélni,
mindez csupán a baromság.
Hogy van?
Az, ami szép...
Utolér a tév,
vagy isményel émálni fog,
amikor én már megtihennék úgy,
de...
Nézzük meg,
hogyan énekel közel ötven ezer ember!
Én...
Jó... Sosem bárhatnál elég,
újra lehetem el,
minden régi gyötemet megválasztok,
de félnél,
hogy kutya,
tömközlek,
te mégis nagyon jó,
csak gondolj rám,
a saját ötén nem kellett félnem.
Zsinganely álmákat kállandóba góltuszké!
Zsinganely álmákat kállandóba csartulté!