Jó,
ha túl sokat nem
vársz tőlünk,
nekünk korlátok kellenek.
Párat félrelögtünk, s össze is törtünk,
most itt vagyunk együtt, s együtt veled.
És most
jók vagyunk,
rendes gyermekek,
körben szép ruhák,
tátra nyílt szemek.
Nézd,
az emberek mind-mind angyalok,
együtt élnek át,
hép egy szép napot.
Omló tórnyaink és a váromok,
rosszat álmodó fényes templomok.
Lustán áradó felhő képeken,
ott egy kis mosoly,
s elhiszem.
Én csak elvétve járok arra,
hova hétköznap nem vezet,
s néhány idegen a reményhez bújik,
hogy egymáson olykor segítsenek.
És az ember jó,
és most elhiszem,
nézd a füstön át,
ott az értelem.
Tömjént négetett,
kőből alkotott,
s ott a lány kenyér,
melyen visszadob.
Éppen elhiszem,
ők sem bántanak,
kint a harcosok épp csak játszanak.
És a törmelék majd csak összenő,
s minden újra él,
újra nő.
Jó,
ha lobognak mind a gyertyák,
mert ha nem látunk, kétközünk,
s túl a megfoghatón nincsenek társak,
s ha nincsenek itt sem, az túl sok nekünk.
Hívtak téged is,
így az illendő, mert az esküvő, így lesz esküvő.
Sorra adják fel,
mind a józonok,
mert a tiszta víz borrá változott.
Ez most esküvő, fényes néhanap,
tőled kapható áldást osztanak.
Tarka kételünk,
fedje hófehér,
míg az esküvő véget ér.