Egyenes labirintus
Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyan félék, hogy oltár, szentély, készfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fáka alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég.
Végülis milyen lesz, milyen lesz a nyitott szárnyú, emelkedő, zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe?
Nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom,
hanem forró folyosót, egy nyílegyenes labirintust,
melyben mind tömöttebb, és mind tömöttebb, és egyre szabadabb a tény,
hogy repülj, repülj, repülj, repülj, repülj, repülj.
Emlékszem, hogy hatott rám ez a versbőli fukarlátomás.
Magyarázatok és történetek nélkül villantott a fölkorszakunkat,
amelyben idegenül éltünk, és amelyet apró kis metafizikai csodák segítettek átvészelni.
Amit Pilinszki a maga keresztényi csöndjében értett,
a magam zsivajos életében én hogyan értettem volna?
Talán, ha telítve lett volna a levegők körülöttem filozófiával, de nem volt.
Sőt, a legközvetlenek.
Nem baráti társaságok, se csevékeny gondolatok köré szerveződtek,
hanem inkább nők köré, alkohol köré és végvárék és taktikázások köré.
Én is belesodródtam minden mellékes kalandba.
Egyebek közt olyan párhuzamos szerelmekbe bonyolódtam folyton,
amelyek regényesek voltak ugyan teleigérettel és életveszélyel,
kínzásokkal és kínzatásokkal,
de épp az ön átadás szabad örülete hiányzott belőlük.
És ami akkor félrejött,
férfias kalandnak látszott,
ma már nyilvánvaló, hogy férfias zavar volt.
A nőközvaló felemás viszonyomban
a világhoz fűződő viszonyom is tökéletesen kifejeződött.
Nem tudtam egyértelműen semeresem elvetődni.
Mintha egy kés hegye,
vagy egy harangkondulás hiányzott volna a szívemből.
Valami, ami szenté,
az kétává,
mosolygós nyugodt őrült élva,
hogy az ilyen szerepekre is készülnie kell az embernek,
röstelkedve vallom be,
eszembe se jutott.
Pedig egyszer egészen közelről figyelmeztetett
Juhász Ferenc szavaival egy bújtató hang,
amikor arról beszélt,
hogy a kortárs magyar művészetben
több a begyakorolt tudás, mint a rögeszme.
Hol van ma mondjuk egy csontvári,
aki a napút festője akart lenni,
és vásznait feltehetően az Istennek szánta.
Elég gyakran eszembe jut ez a juhászi példabeszéd,
és arra gondolok ilyenkor,
hogy most,
most kell végre becsukott szemmel átszakítanom
az életemet körbelángoló
Szaturnusz gyűrűt,
hogy összeégett arccal és télekkel
a vángógok világába léphessek át.
NAMASTE