Ahogy a szél kísérte álmaimból,
esőt bont a hajnal.
Mint ha itt lennél,
a némaságból, frisztálytiszt a hangar.
Így jössz velém,
véget nem érő szép remény,
Érintetlen lelkemre várva, így jössz velém.
Végtelen várja tengeré,
vállhatlanul, így végáltatlanul.
Nézseből,
bíbor színűl,
rejtett világból felét oldulok.
Nem ettüzében talán felolvadok.
Csak a láthatatlan szárnyasokkal,
táncoló szavakkal,
annyi szép reményeket idéző furcsa gondolattal.
Most így tűnik el,
de mit életény takarja el?
Érintetlen lelkemre zárva, most még nem felel.
Mondd, kinek az hanggal a végtelen vállatlanul?
Egy hang,
így szólt válaszul.
Nézseből,
nézd bíbor színűl,
rejtett világból felét oldulok.
Nem ettüzében talán felolvadok.
Nézseből,
nézseből,
bíbor színűl,
rejtett világból így merüldi el.
Nem ettüzében csak így tévedni el.
Nézseből,
nézd
bíbor színűl,
rejtett világból felét oldulok.
Nem
ettüzében talán felolvadok.
Nézseből,
bíbor színűl,
rejtett világból felét oldulok.
Nem
ettüzében talán felolvadok.