Csak már vége lenne,
egyre azt kívánom,
mit annak az élet,
kinek nincs jövője,
kinek a
jelentse
a múlt szemfedője.
Szegény virágok mink
voltásnát takarnak,
szegény örömein koporsóra hullnak.
Múlt idő, ó, miért nem tudlak elfeledni?
Miért játsz egyre vissza,
engem kísérteni?
Hogyha már nem tudlak
koporsóba tenni,
miért nem tudlak én már
végképp eltemetni?
Azon pillanatban,
mikor felednélek,
utánad repülve,
hagyna el a nélek,
veled temetnélek,
hozzád forrod éltem.
Sér odan, halna el,
végső lélegzéssel.
