Ez
a sápat arc,
kecses, finom kéz és törékeny alak,
bár nem láthattam még,
mégis olyan, mintha rég,
csak rá gondolnék,
lángoló harag.
Mely belülről úgy égett,
évszázadok óta éltet,
most kihonyt hirtelen,
kialudt csendesen,
s egy eltemetett érzés újra él bennem.
Ami rég volt,
az rég volt,
ami elmúlt,
az rég volt,
sötét éjből a fényben nem léphetek többé be,
de mégis él még bennem egy rész,
mely újra élne még,
mert vele szép.
Most újból látom őt,
azt a réges régi nőt,
századokkal ezelőtt,
a múltam visszatért,
s ami azóta töltént,
lezárom magamról,
ködös álomként.
Ami rég volt,
az rég volt,
ami elmúlt,
az rég volt,
sötét éjből a fényben nem léphetek többé be,
de mégis él még bennem egy rész, mely újra
élne még,
mert vele szép.
Újra élne még,
de mégis él még bennem egy rész,
mely
újra mélyt igény, bár csak újra kezdhetnénk.
Ez a sápat arc,
ez a rejtelmesen démoni és idegen alak,
megrémit teljesen,
de mégis úgy hiszek,
hogy álmaikban mindig ő szólít engem.
Újra hív most az álom,
már ébred és látom,
lezárom vagy kötként,
ami ébredmett se töltént,
és mégis,
mintha bennem fel sejlene egy rétfeledet kér,
mit elfelettem rég.
És mégis,
mintha bennem fel sejlene egy rétfeledet kér,
mit
elfelettem rég.