Ó, Gréta, amikor először megláttalak, tudtam, hogy az nem véletlen, hanem egy fantasztikus sorszerűség eredménye.
Év ezredeken át választottak ki az elődeink úgy, hogy mi végül annak csúcsán két rendkívüli személyként egymásra találhassunk és egymásé váváljunk,
mert senki más nem hozhat el nekünk boldogságot, csak mi, mi egymásnak, ó, Gréta.
Gréta, te gyönyörűség, te csoda, te csillag, te szemem fény, olyan gyönyörű voltál, nem tudtam legyőzni magamban semmilyen visszatartó erőt.
Oda mentem hozzád és beszélgetni kezdtem veled és hamarosan egymásba szerettünk.
És hozzád költöztem.
És utaztunk, és mindent együtt csináltunk, és mindent egymásnak adtunk.
Kezedet fogtad, szemedet néztem meg, Gréta, te csoda, szabadok voltunk egymásban.
És te annyi mindenre megtanítottál, az élet tiszteletére, a bolygónk tiszteletére, a természet szeretetére és az emberi jogok fontosságára.
És ezek az emberi jogok engem is abba az irányba kezdtek el fejleszteni, hogy egyre jobban rádöbbenjek a jogaimra, hogy én is egyenrangú vagyok veled és legalább olyan szabad és fontos, mint te.
Úgyhogy egy idő után, egy idő után elkezdtem egy kicsit magamba is szerelmes lenni.
Csak úgy lehetünk együtt, hogyha teljesen önmagunk vagyunk.
És teljesen önzők vagyunk és teljesen mindent magunknak megtartunk.
Csak úgy lehetünk egyenrangúak, drága Gréta.
Szeretlek, Gréta!
Tisztellek, Gréta!
Csodálok, Gréta!
Imádlak, Gréta!
Szeretlek, Gréta!
Tisztellek, Gréta!
Csodálok, Gréta!
Imádlak, Gréta!
Egy idő alatt azt tudtam magamban csak felhozni el edérként, hogy végül is jó a házad, az autód és a hitelkártyád se annyira rossz.
De kénytelen volt alak eltávolítani a házból.
Most én lakom ott egyedül szabadon és végre teljes demokrácia van körülöttem.
Nézem a tükröt és tudom, hogy végre szabad vagyok.
De magányos éjszakákon, amikor felnézek a kristályos, gyönyörű svéd égre,
rádöbbenek akár egy hatalmas farkas, hogy még rettenet és erőmben is ott van valahol a magány.
De jó nélküled elég a fotó, a házad, az autód és az emléked.
Végül is itt lakik már Rita és Uwe és Ingrid.
Jaj, zord Rita! Magányos vagyok, Rita!
Itt a zongorán már ülve, meghaladtál, még egy kukri.
De kibírhatatlan ez a magány, nélküled semmi se jó már.
Imádlak Rita!
Szeretlek Rita! Tisztellek Rita!
Csodálok Rita! Imádlak Rita!
Szeretlek Rita!
Tisztellek Rita! Csodálok Rita!
Imádlak Rita!
Szeretlek Rita! Tisztellek Rita!
Csodálok Rita!
Imádlak Rita!
Szeretlek Rita!
Tisztellek Rita!
Csodálok Rita! Imádlak Rita!